Ujhelyi István: Európai cölöpök

Nem dicsérni jöttem Európát, de nem is temetni. Kimondom: mi, szociáldemokraták sem ilyen Európát akarunk. Amikor csatlakoztunk az európai közösséghez, azt gondoltuk, hogy ezzel beteljesítettük a demokratikus rendszerváltást, és immár a fejlett Nyugat teljes jogú tagjaivá lettünk, ennek minden erkölcsi, társadalmi és anyagi előnyével. Tíz év múltán a kép jóval árnyaltabb, az álmok reálisabbak, az érzelmek tompábbak. Van miért kritizálnunk az Európai Uniót. A szövetséghez tartozás csak részben váltotta be a társadalmunk – lássuk be, olykor erősen eltúlzott – várakozásait. Tudom, hogy velem ellentétben sokan úgy gondolják: az európai értékek avíttá váltak, a multikulturalizmus fennkölt ideája megbukott, az osztrák határ túloldalán látott polgáros jólét elérhetetlen messzeségbe tolódott. Van tehát okunk az európai projekt újragondolására. A kérdés csak az, hogy a lehetséges utak közül melyiket választjuk. Én európai demokrataként hosszú távon csak egyet látok járhatónak. Az EU egy szűk, nyugati elit gazdasági szövetségeként emelkedett fel, s az elmúlt évtizedekben lezajlott – olykor bizony túlerőltetett – bővítés pedig korábban nem látott működési zavarokat okozott.

A gazdasági válság, majd annak felemás sikerű jobboldali kezelése, a kontinentális erőviszonyok fenyegető átalakulása, az agresszív orosz erőpolitika és zavarkeltés, az eurózóna megrendülése és az egyre duzzadó migráció súlyos problémákat hozott felszínre. Ezekre pedig az unió jelen állapotában nem képes érdemi válaszokat adni. Nem véletlen, hogy a francia és a német gazdasági miniszter nemrég az unió magországokra és második sebességes országokra való felosztására, kétkamarás működésére tett javaslatot. Ezzel el is érkeztünk a vízválasztóhoz.

Az európai közösség integrációjának elmélyítéséről régóta zajlik a vita: az egyik oldalon amolyan „Európai Egyesült Államok” ideája szerepel, a másik elképzelés a nemzetállamiságot erősítené.Ez utóbbi az európai közösség tartós békéjét megteremtő uniós projekt végét is jelentheti és az egymással viaskodó, háborúzó nemzetállamok világát nyithatja meg. Ebben a vitában jelenleg sajnos a radikális populizmust meglovagoló hazárdőrök látszanak egyre jobban erősödni. És velük együtt az illiberalizmus, a közösségi szabályokra semmit nem adó, a kerítések közé zárkózó kekeckedés. Korábban még Orbán Viktor is, aki képes ráérezni a néplélek többségi igényére, az európai integrációban látta Magyarország érdekét, most pedig – vérbő populistaként, csak az aktuális hatalmi érdeket nézve – már ideológiai rögeszmének és nemzetellenes őrültségnek nevezi azt. Mert, szerinte most erre van kereslet. Kérdés, hogy egy felelős államférfi mit tesz: minden áron kiszolgálja, sőt gerjeszti az aktuális közhangulatot, vagy tetteivel a nemzet és egész Európa, vagy akár az egész emberiség javát akarja szolgálni;még akkor is, ha aktuálisan ezzel kisebbségben marad? Szerintem egy valódi államférfi az utóbbit választja. „A jövő nincsen kész, ez a múlt megértésének a versenye, és az győz, aki hamarabb megérti a múlt tapasztalatait és eszerint reagál!” – fogalmazott a miniszterelnök. Ő viszont nem fogadja meg a saját tanácsát és nem érti a krónikákban rejlő tanulságokat. A történelem ciklikusan ismétli önmagát: az átmeneti időszakokat megtörő világégések, válságok, krízisek és a szélsőségek tombolása után a civilizáció rendre visszatér a normalitáshoz, igénye lesz a konszolidációra, újra felismeri a valós emberi értékeket. Az európaiság cölöpjeit. Most egyre inkább úgy látszik, újabb világégés előtt állunk. Vagy már benne is vagyunk.

A múlt ismeretében egyértelműen látnunk kell, hogy a globális kihívásokra a különutas, erőszakos és populista válaszok soha nem jelentettek valós megoldást. Csak rövid időre szóló hatalmi térnyerést, hosszan ható, súlyos következményekkel. Egy közösséget ért kihívásokra éppen ezért csak közösségi válaszok adhatóak. Ha cölöpökre építkezik az ember, mindegyiket a teherbírása szerint kell befogni; ha egy is kilóg, az építmény eldől. Ezért végzetes, amit a Fidesz és a Jobbik egonacionalizmusa kínál. Ezért romboló mindaz, amit – a baloldalon is néhányak által ünnepelt – Sziriza csinál. Ezért riasztó, amerre a választások előtt álló spanyolok és portugálok tartanak. Ezért gyalázatos, amit az unió erényeiből megerősödő unióellenes brit UKIP álszent módon képvisel. Valóban Európa sorsa most a tét. A belső és külső kihívások egyidejű kezelése azonban szinte lehetetlen. Az unió jelen állapotában különösen. Éppen ezért végre fel kellene ismerni: ha meg kívánjuk spórolni a következő, akár véres konfliktusokkal teli időszakot, akkor inkább kapaszkodni kellene a cölöpökbe, nem pedig kirúgni azokat magunk alól. Éppen ezért a migrációs nyomásra sem lehet valódi válasz egy vaskerítés egyoldalú felhúzása, miközben a probléma átfogó kezeléséből semmilyen részt nem vállalunk. Ha két kézzel veszünk a svédasztalról, akkor nem illik a mosogatásnál beteget jelenteni. Épp az társadalmunk egyik legnagyobb rákfenéje, hogy miközben panaszkodunk a közszolgáltatásokra, ünnepeljük a fineszes adócsalókat. Amíg Európa nem tud egységben válaszolni a migrációs nyomásra, addig nem is lesz érdemi válasz. A nemzetállami kivagyiság csak ideig-óráig (mondjuk egy következő választásokig) jelent megoldást. Azután majd a független nemzetállamok versenyében az egyik erősebb és függetlenebb nemzetállam – akár erőszakosan is – érvényesíteni fogja az aktuális érdekeit a gyengébbekkel szemben. Majd akkor lesz máshol is kerítés, lesznek egyedi munkavállalási szabályok a kevésbé kívánatos nemzetállamok átvándorlóira, különadók az olcsóbb munkaerőre, lesz unortodox bezárkózás, kirekesztés, nemzeti érdekű forrásmegvonás. És egy szavunk sem lehet. Hiszen ugyanezt tettük mi is másokkal szemben.

Hogy készen állunk-e mi, „kurucos” magyarok arra, hogy egy nemzetek felett álló európai szövetség részesei legyünk? Aligha. Hogy megéri-e mélyebb integrációt, józanságot és a közösségünkkel szembeni némi alázatot hirdetni, akkor is, ha mindenhol a nemzeti melldöngetésnek van divatja és a konszolidált viszonyokat felrúgó politikai kalandorság támogatottsága növekszik (még az oly liberális Amerikai Egyesült Államokban is)? Szerintem igen. Hiszen egyedül ez a megoldás Európa és Magyarország számára. Ha nem ezt az utat választjuk, mindannyian magunkra maradunk. A történelemkönyvekből pedig jól tudjuk, milyen az. Az Európai Unió kétségkívül változásra érett. Reakcióképessége, gyorsasága, problémakezelő hatékonysága gyors javításra szorul. Az európai baloldalnak és benne a Magyar Szocialista Pártnak is van tennivalója ebben az ügyben. Meg is tesszük, ami a dolgunk. Orbán Viktor nem is olyan régen – még ellenzéki vezetőként – azt írta a Magyar Nemzetben: „(…) abban is van igazság, hogy hazánk csatlakozása óta a magyar polgárt sok szempontból az Európai Unió óvja – nem egy esetben saját kormányának politikájával szemben.” Igaza volt, és abban talán egyet is érthetünk, hogy Európa és az unió nem tökéletes. Szükség van az intézményi átalakítására, az alapszerződés mielőbbi, megfontolt módosítására. Ahhoz, hogy az unió hatékony és versenyképes legyen a világpolitikában s a globális gazdasági versenyben, szükség van a döntéshozatali mechanizmusok átalakítására. Az orbáni illiberális nemzetállamok azért közveszélyesek, mert nem áll érdekükben a hatalmukból visszafaragni a közös fejlődésért. Mert ami a többségnek jó, nem feltétlenül az ő kisebbségének hasznát szolgálja. Nem áll érdekükben az alapszerződés módosítása sem, nem áll érdekükben a közösségben való gondolkodás. Orbán rezsimjének ezért is kell buknia. Máskülönben mások is kedvet kaphatnak az illiberalizmushoz. Amit akár velünk szemben is érvényesíthetnek.

Mi sem ilyen Európát akarunk. De, egyelőre Európa az egyetlen megoldás a túlélésre és a fenntartható gyarapodásra. Ha tönkre nem tesszük. Ha nem hagyjuk, hogy tönkretegyék.

 

Az írás a Népszabadság 2015. 09. 07. számában jelent meg, a Fórum oldalon.